ezer éve nem jártam erre. de tényleg...legalább ennyinek tűnt. általában akkor blogolok, mikor szükségem van rá. az életem [újabban/ úgy általában/ mondjuk/ esetleg] meg merem kockáztatni, hogy kiegyensúlyozottnak [???] nevezhető. so-so. de mivel itt vagyok hajnali háromnegyed 2-kor, sejthető, hogy az előző állításom nem fedi 100%-auchan a valóságot. szóval yep. itt vagyok.
nem kell tőlem hangzatos, nagy szavakat várni, kliséket meg mittomén [bár ki tudja, mind kliséket élünk meg, szóval az biztos lesz azért. meg tudod mit? nagy szavak is biztos lesznek! de egye kutya...], amiket anno, a tehenek gyerekkorában használtam, mert olyat már nem csinálok. meg hála az égnek [kopogjuk le milliószor, nehogy eljinxelődjön] szerelmi bánattal sem küszködöm. de...[mert itt a blogon mindig kell, hogy legyen de, különben értelme nem lenne]. az biztos, hogy szükségem van írásterápiára. pont mint régen, csak most nem olyan rendszeresen, és nem olyan szuperagresszíven.
pánikbeteg vagyok. minden oké az idő legnagyobb részében, kivéve mikor nem. néha vannak olyan helyzetek, amiket nem tudok úgy kezelni, mint egy átlag, normális korombeli [vagy kortól függetlenül akárki]. ne kérdezd, mitől van, mikor amúgy meg olyan normálisnak nézek ki. napersze... valljuk be, sosem voltam az. mindig stresszes voltam, mindenre rágörcsöltem, mindenért bűntudatom volt, mindenbe belebetegedtem. ez most is így van. és valószínűleg most nyár elején szakadt el nálam a cérna. nem kell megijedni, nem krónikus a helyzet. csak nem szeretek eljárni otthonról, tömegben lenni, tömegközlekedni, sorban állni, zárt helyekre menni, várakozni bármire is. sajnos, ez elég sok dolgot megakadályoz, ami alapvetően nem lenne luxus: koncertek, színház, mozi, bevásárlás, összejönni emberekkel. tehetetlennek, sebezhetőnek érzem magam számtalan helyzetben, olyan helyzetekben, amiket nem én irányítok. nem szeretek nem én irányítani. ha minden úgy történne, ahogy szeretném, nem lenne semmi baj. de persze ez nem így működik, meg az élet nem ilyen blablabla...szóval most pánikolok néha, és próbálom úgy-ahogy leküzdeni ezt. azért úgy-ahogy mert igazán támogatást csak néhány embertől kapok, és közülük is egy van [csak hogy őt se felejtsük el], aki igazán számít [ha tágabb spektrumban nézzük, jó esetben kettő], meg persze a tehenek [és mint tudjuk, ők a legfontosabbak]. a lényeg, hogy mondjuk úgy, nem nagyon kapok profi segítséget. ami kicsit fura is lenne, mert normál esetben nem is vagyok nagybetűs Beteg. többet és könnyebben sírok, mint előtte. szorongok. bizonyos "nehezen" kezelhető helyzetekben rosszul vagyok, kiver a víz, remegek, zsibbadok. kényszercselekszem. mindemellett hihetetlenül gyerekesen, őrülten és visszataszítóan tudok viselkedni.
viszont lassacskán össze kellene szednem magam, mert mindjárt kezdődik a szemeszter. és szemesztereket nem hagyunk ki, nem-nem. felmegyünk Pestre, reggelente kikelünk az ágyból [méghozzá nagyon reggel, mert minden nap 8-tól vannak óráim], felülünk a metróra, végig üljük az órákat...valószínűleg ez nem lesz ennyire egyszerű, de meg kell oldanom. és meg is tudom oldani. mert a pánikroham elmúlik, nem tart örökké. mint ahogy pánikbeteg sem leszek mindig. viszont addig is a saját terápiámat alkalmazom. amire egészen eddig nem is jöttem rá, hogy létezik. pedig igenis létezik, és ha tudtam volna róla, már hamarabb idejövök. a krízishelyzeteket mindig is sok-sok-sok szöveggel oldottam meg. az, hogy olvastam vagy írtam, majdnem mindegy volt. idén nyáron tudat alatt az olvasást választottam, úgymond az volt könnyebben elérhető. hihetetlen mennyiségben falom a könyveket. napi 1-1,5 a minimum, de a 2-3 kötet is előfordult. ez a terápiás olvasás. és amúgy tényleg van ilyen, szépen úgy hívják, hogy biblioterápia. ilyenkor mindenféle kiválogatott, a céloknak megfelelő könyvet olvastatnak a pácienssel és várják a csodát. hogy fejlődjön, meggyógyuljon stb. gyakran használják depresszió és pánikbetegség kezelésére is. hosszú távon hat.
na most gondolod, hogy bolond vagyok, mert nekem nincs olyan időszakom, hogy ne olvasnék valamit. ez így igaz, de nem ennyit. és most mindbe belelátom magam. mindben én vagyok a főszereplő, mindenkinek gondjai vannak és mindenki le tudja küzdeni. szóval én is le tudom küzdeni.
az utolsó három könyv, amit olvastam (2 nap/3 könyv sebességgel haladva) világított rá talán leginkább, hogy mit csinálok. az elsőben pánikbeteg volt a főszereplő, aki egy traumát átélt kislánynak és annak családjának segített. a másodikban szintén pánikrohamokkal küzdöttek. a harmadik ugyan kicsit kilógott, mert ott senki nem pánikolt. ott csak elfogadták, hogy fiatalok, betegek és bele fognak halni a betegségükbe. így aztán, kérdem én: én milyen jogon pánikolok, hisztizek és érzem magam nyomorultnak, mikor az én problémáim eltörpülnek a fiktív történetek fiktív szereplőinek problémái mögött?
hálás vagyok az íróknak és a kiadóknak és a sok kis betűembernek, azért mert léteznek. még ha ez nem is számít sokat és nem is ezért vannak, nekem nagyon sokat segítenek. köszönöm, hogy könyvmoly lehetek, főleg ilyenkor, mikor nemcsak kikapcsol és szórakoztat, hanem szükségem is van rá.
és a szivárványon legelésző szárnyas tehenek, most annyira örülnek nekem, hogy mentem be is szerzik az összes könyvet, amit csak szeretnék. ők is azt akarják, hogy meggyógyuljak.
Amitől nem félsz:
megölhet; ám amitől
félsz: el is pusztít.Fodor Ákos
