Szivárványon legelésző szárnyas tehén

augusztus 30. ama neves nap, amikor lezárul az általam olyan nagyon várt szakirányú továbbképzésre a jelentkezés. persze most gondolhatjátok, hogy naés? hát jelentkezni kell addig, aztán…

na, nem kell megijedni, mert most kivételesen nem valódi PÁNIKról van szó (bár mostanában annyira nem jó a a hangulatom a valószínűsíthető vitaminhiányom miatt), hanem arról, hogy elkezdtem parázni. mert mi van, ha nem vesznek fel a képzésre, amire még nem is jelentkeztem? mi van,…

-kérdik a tehenek. a helyzet valamelyest változatlan. még mindig pánikbeteg vagyok (sajnos), még mindig rengeteget olvasok (nem is volt kérdés...), meg nézem a sorozataimat, egy koreai csodát fordítok, játszok, tanulok, főzök, a párommal (aki egy kis mazsola) és a barátaimmal…

aktivizálódtam. mármint magamhoz képest, mert rövid időn belül (és nem relatíve rövid időn belül) másodszor járok itt. az aktivizálódás lehet, egy kicsit túl merész kifejezés...nem mintha számítana. szóval még mindig biblioterápia. végre egy új indok, mikor kedves…

ezer éve nem jártam erre. de tényleg...legalább ennyinek tűnt. általában akkor blogolok, mikor szükségem van rá. az életem [újabban/ úgy általában/ mondjuk/ esetleg] meg merem kockáztatni, hogy kiegyensúlyozottnak [???] nevezhető. so-so. de mivel itt vagyok hajnali háromnegyed…